Amikor először fogtam fényképezőgépet a kezemben nagyjából 4 éves lehettem és talán a Balatonnál voltunk szüleimmel. Nincsenek konkrét emlékeim, de biztos vagyok benne, hogy szívesen nyomogattam már akkor is az exponálógombot és tisztában voltam vele, hogy ebből majd egyszer egy papírkép lesz, amin ott lesz apám és anyám és azt én csináltam. Az első saját fényképezőgépemet 8 évesen kaptam. Ez egy fix fókuszos, fix gyújtótávolságú, műanyag “vázas”, filmes gép volt, amiben ráadásul a filmet is magamnak kellett tekernem. Manapság már ingyen osztogatnak ilyeneket promóciós céllal. Akkoriban ezért még fizetni kellett.

Fotex_Junior_fenykepezogep_63196093289557

Szerintem talán itt szerettem bele a képek készítésébe. És persze ez még filmes gép lévén azt a – mai gyerekeknek már felfoghatatlan – érzést is nyújtotta, amikor a telelőtt tekercset elvittem egy Ofotért, vagy Fotex üzletbe és beadtam előhívatni. Napokat várni egy képre és izgatottan átvenni az üzletben. Teljesen más élmény volt mint most, hogy megnyomok egy gombot és egyből látom mit alkottam. Ez amúgy filmenként 24 maximum 36 képkockát jelentett. Ennyi képet lőttem egy nyaralás alkalmával. Nem 5-600-at. 24-et. Más világ volt. Ezt csak a most felnövő korosztály miatt írom. Ilyen képeket (is) készítettem vele 8-10 évesen:

Óbány_11

A minőség hagy kivetni valót maga után, de hát egy műanyag vázas (és valószínűleg műanyag lencsés) masináról beszélünk. Ahhoz képest szerintem tökéletes minőség. Egyébként a fenti kép Mohácson készült az emlékparkban akit netalán érdekel, 1996-ban. Egy iskolai tábor alkalmával jártunk arra és természetesen 9 évesen rengeteg vállalhatatlan alkotás is készült (főleg rólam). Persze itt semmi tudatosság nem volt még bennem, csak néztem, szép volt, lőttem….jaj már csak 22 kocka, mutatta a kis műanyag mechanikus számláló a tetején.

Ugorjunk egy picit: 2005. Az első saját (saját pénzből…zsebpénzből…vásárolt) digitális fényképezőgépem: Olympus FE-100. Drága volt ám zsebpénzből megvenni, ha jól emlékszem 20-22 ezer forintot fizettem érte. Úgy örültem neki mint majom a farkának. Szép lassan, ahogy meguntam saját magamat fényképezni, elkezdtem próbálgatni a kreatív funkcióit (éjszakai felvételi mód, makró, manuális beállítások). Hamar megtetszett a dolog és gőzerővel töltögettem le a különböző ismeretterjesztő könyveket a netről. Akkor még nem volt torrent, és viszonylag nehéz volt egy-egy ilyen e-book-ot beszerezni. Pénzem meg nyilván nem volt rá, hogy megvegyem őket eredetiben.

olympus fe-100 tesztkép

Micsoda művésznek gondoltam magam. Persze még nem volt Facebook, sőt még az iwiw is csak akkor kezdett éledezni és fogalmam nem volt mi az hogy megosztás. Szerencsére. Különben arra a sorsa jutottam volna én is, hogy minden szart feltöltögetek és azt gondolom, milyen jó vagyok, mert az ismerőseim dicsérgetnek, aztán ücsörögve a meleg szarban eszembe sem jutna fejlődni, hiszen mekkora sztár vagyok. Akinek nem inge ne vegye magára, de rengeteg ilyen fotós van manapság. Amiből a legtöbbet lehet tanulni az a kritika! Jöjjön az egy totál hozzá nem értőtől vagy egy profitól, mindig el lehet gondolkodni rajta, hogy vajon igaza volt-e és hogyan lehetne fejlődni. Mindig lehet fejlődni!

2006 nyarán aztán egy nyaralás alkalmával megszabadultam önszántamon kívül ettől a kis Olympus kamerácskától (a telefonommal együtt). Szerencsére szüleim támogatásával (és egy kis hitelt segítségül hívva) pár hónappal később már a kezemben tarthattam az első olyan digitális fényképezőgépet, amellyel már valóban lehetett jó minőségű képeket készíteni és teljes értékű manuális beállításokat tett lehetővé, ráadásul akkoriban elég nagynak számító 12x-es zoom átfogást tett lehetővé: Canon PowerShot S3IS.

Itt már azért sok alapvető szabállyal tisztában voltam, az alap kompozíciós fogásokkal is (harmadolás, szimmteria, ismétlődések), így amikor elvittem magammal Németországba már feltett szándékom volt valami értékelhető kép készítése, hacsak egy is, de legalább valami. Ekkor készítettem az alábbi képet:

2006-10Koenigssee_015

A tóról korán reggel felszálló pár, a felkelő nap sárgás fénye és az őszi fák színessége adta magát, nem volt nehéz dolgom. Ettől függetlenül azóta is az egyik kedvenc képem és sajnálom, hogy még nem volt egy tükörreflexes gépem, amivel igazán jó minőségben örökíthettem volna meg (mondjuk, hogy ki tudjam nyomtatni A2-es méretben és felrakjam a falamra…minden beképzeltség nélkül). meg akkor talán nem ég ki a nap jobb felső sarokban és a felhők árnyalatainak átmenete is egyenletesebb lenne. De nem akarok belemenni most a kép elemzésébe, a lényeg, hogy 2006 őszén égett végleg belém, hogy én ezzel akarok foglalkozni, még ha csak hobby szinten is.

Két évig használtam ezt a bridge gépet, amikor úgy éreztem, hogy most már megérett a csere egy tükörreflexesre. Főleg, hogy akkor hallottam először a stockfotózás-ról mint olyanról és hát ahhoz muszáj volt tükörreflexes gépet használni. Szerencsére volt főnököm épp árulta Canon 400D-jét kitobjektívvel, eléggé áron alul, így erre gyorsan lecsaptam. Innen már sűrű lenne leírnom, hogy milyen állomásokon mentem keresztül, ami ahhoz vezetett, amire valójában az egész eddigi köntörfalazásom ki akar lyukadni: engedtem az internet csábításának és rengeteg más süllyesztőben eltűnt fotós mellé beálltam a sorba és létrehoztam egy Facebook oldalt magamnak, mint amatőr fotósnak.

Azért eljutottam a beképzeltségnek arra a szintjére, hogy egyáltalán nem tartom magamat a szó eredeti értelmében vett művésznek. Sőt. Rengeteg nagyon jó képet látok nap mint nap, tehetséges fotósoktól és mindig elgondolkodom, hogy baszki hol vagyok én ehhez képest. De szerencsére ez az egyik (talán egyetlen) olyan területe az életemnek, ahol a hullámvölgyek és negatív kritikák ellenére nem vesztettem még el a kitartásom és újra meg újra felfrissítem a motivációmat.

Az építő kritikának is éppúgy örülök, mint a dicséretnek és így vagy úgy ha beszélnek a képeimről, az emberek lájkolják az oldalamat az hihetetlen jó érzés, még ha netán egy-egy képről egyáltalán nem az jön át valakinek mint amit eredetileg éreztem az elkészítésekor. Nem vagyok fotográfus – sosem tanultam, nem vagyok művész – meg sem tudnám fogalmazni mit jelent az, csak egy fiatal srác vagyok, aki kattintgat jobbra balra a világban és szeretné ezt megosztani vele (a világgal). Ennyi.

https://i2.wp.com/photocharge.kocz.hu/wp-content/uploads/2015/08/11885262_1019725144727637_3960732458543350957_n.jpg?fit=455%2C299https://i2.wp.com/photocharge.kocz.hu/wp-content/uploads/2015/08/11885262_1019725144727637_3960732458543350957_n.jpg?resize=150%2C150Koczur RichárdBlogblog,facebook,fotós,művész
Amikor először fogtam fényképezőgépet a kezemben nagyjából 4 éves lehettem és talán a Balatonnál voltunk szüleimmel. Nincsenek konkrét emlékeim, de biztos vagyok benne, hogy szívesen nyomogattam már akkor is az exponálógombot és tisztában voltam vele, hogy ebből majd egyszer egy papírkép lesz, amin ott lesz apám és anyám és...